Bognár István, a Szent Margit Templom új plébánosa, szeptember elején -a megérkezését követő első vasárnapon - hirdette, hogy október 9-én, egynapos engesztelő zarándokútra, nevezetesen Márianosztrára szeretné vinni a híveit. Az ötlet életképességét jelezte, hogy a zarándokcsoport két hét alatt összeállt. A lelkesedést tovább táplálta, hogy a plébánia hívei sok-sok külföldi kegyhelyet megjártak, de Márianosztrára csak nagyon kevesen- többnyire magánúton – jutottak csak el.  

Hirtelen őszbe hajlott az idő. Tegnap még a vénasszonyok nyara, a testet-lelket melengető napsütés töltötte be a Lőver útjait, az ezerszínű világot, reggelre azonban hirtelen lehűlt a levegő és megjelent a köd, bevonva sejtelmes köpönyegével a Szent Margit utat, a szűk ösvényt, amely a Julianeum híveinek az Istenhez vezető út- jelképesen is, és valóságosan is. Bandukolok a keskeny ösvényen. A hajnali csendet a fákról aláhulló vízcseppek hangja töri meg, s e cseppek szikráznak a lámpák fényköreiben. Varázslatos hajnali idő. Egy vagyok a zarándokok közül, akik sietős léptekkel igyekeznek a Hunyadi utca sarkán álló nagy buszhoz. A busz már szinte tele, én is keresek magamnak egy kevésbé frekventált zugot a busz hátuljában. Sokan vagyunk, de nem csak a mi plébániánk hívei. Névsorolvasás, technikai eligazítás, és máris István atya kezében a mikrofon, hogy aztán estig ki ne fogyjon az imából, az információkból, a történetekből és a buzdításból. Rév-Komáromon keresztül, a Duna északi partján vezet az utunk, és a letkési határátkelőn keresztül közelítjük meg a Börzsöny nyugati oldalában megbúvó gyönyörű kegyhelyet, zarándoklatunk célját. A látvány lenyűgöző, a fogadtatás még inkább.  István atyát a kegyhelyet gondozó pálos szerzetesek régi- és mint kiderül gyakori- vendégként köszöntik. Márianosztrára Nagy Lajos királyunk jóvoltából 1352-ben pálos szerzetesek települtek, akik évszázadokon át zengték imáikat, énekeiket Isten dicsőségére, a Szűzanya dicséretére a hegyekkel övezett gyönyörű völgyben. Kapisztrán Szent János, aki a pápa kívánságára végiglátogatta Európa kolostorait, úgy tájékoztatta a pápát, hogyha valaki élő szenteket akar látni, keresse fel Márianosztrát, s a völgyben élő pálos remetéket. A Nagy Lajos király által építtetett kolostor, nyolcszáz szerzetest tudott befogadni. Maga Nagy Lajos király is sok időt töltött itt a szerzetesek között. 1526-ban a templom és a kolostor is a törökök martaléka lett. A török dúlás és megszállás után a megmaradt szentélyt azonban újjáépítették. 1712-ben Széchenyi György esztergomi érsek a kolostort is és a templomot is helyreállíttatta, és a pálosokat visszatelepítette. Czestochowából, amelyet egykor szintén magyar pálosok alapítottak, érkeztek az új szerzetesek, akik magukkal hozták az ottani kegykép másolatát. A képet az eredetihez érintették, hogy annak kegyelmi erejét is ideajándékozzák. Hamarosan új, kétemeletes kolostor és két szép torony is épült, amelyet Eszterházy Imre prímás szentelt fel, ki maga is pálos szerzetes volt. II. József, sok más szerzetesrenddel együtt, 1782-ben eltörölte az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet is. Ezután egyházmegyés papok szolgáltak Nosztrán. A kolostorban 1854-től női börtön működött, ahol vincés nővérek szolgáltak. 1950-től állami börtön, amelyben évtizedekig politikai foglyokat,- köztük nagyon sok papot - tartottak fogva. Ma a templom- köszönet a rendszerváltozás után, 1989-ben ide visszatért pálos szerzeteseknek - régi fényében tündököl. A főoltárt Nagyboldogasszony tiszteletére szentelték. A Szűzanyát angyalok és pálos szerzetesek veszik körül. Az oltár felső részét a magyar szentek szobrai díszítik. A kegykép csodatévő erejéről, az azt körülvevő ájtatosságról és az imameghallgatásokról sokat mesél a történelem. Az első csodás gyógyulást 1739-ben jegyezték fel, s az imameghallgatások azóta csak sokasodnak. Sugárzó erejét a nosztrai kegyhelynek mi is megtapasztaltuk. Elhoztuk ide lelkünkben fájdalmainkat és bűneinket, örömeinket és bánatunkat, családi gondjainkat és betegségeinket, megholtjainkat és az élőket, gyerekeket és öregeket, életünk minden gondját, és sikereink örömét egyaránt, de idejöttünk engesztelni édes hazánkért, városunkért, a Julianeum híveiért is. A lelki élmény, amelyet az itt élő pálos szerzetesek adtak, kitörölhetetlen nyomot hagyott a szívünkben. József atya hozzánk intézett szavai, István atya szentmiséje, Csanád atya elmélyült gyóntatásai, az orgona és a kántor hangja, a közös imádságok és a gyönyörű Mária- énekek - amelyekből a Szűzanya képe elé odarogyva nem akartunk kifogyni - ma is feledhetetlenek. Itt, a Börzsöny hegyoldalában, nyoma sem volt a reggeli ködös, esős időjárásnak, ezért a Plébános atya a kegytemplomból a kálváriára vitt bennünket, ami a meredek hegyoldalon, jelentős fizikai teljesítményt követelt azoktól, akik vállalták, hogy István atya - lelkünket megforgató – keresztúti elmélkedéseit végighallgatják, szívükben cipelik Jézus keresztjét, és vele együtt imádkoznak. Aztán zengett a búcsúzó ének: „Téged voltunk köszönteni szép Szűz Mária… Hazafelé a busz mintha gyorsabban és könnyebben futott volna. A rózsafűzért előimádkozó zarándoktestvérek felajánlásai, a hálaadások és reményteli könyörgések is a Nosztrán megkapott békéről, és az Istenanya sugárzó szeretetéről szóltak. Éreztük, nem vagyunk már egyedül, nem vakon botorkálunk a sötétben, mert az Ég legszebb csillaga ragyogja be szívünket. Az örömtől több lett az arcokon mosoly, ahogy azt József atya kérte, s ez a nap megerősítette hitünket, hogy az Ég és föld, a már megdicsőült egyház és a zarándok egyház, összetartozunk. Megtapasztaltuk a közös ima, valamint Márianosztra hatalmas erejét, a szeretet és az együttlét örömét is. Mindezt hazahoztuk, hogy másoknak is tovább tudjuk adni.                                                                                                        (KA)