Új lelkipásztort kaptak a Lőveri városrész katolikus hívei. Az Árpádházi Szent Margit templom,- közismert nevén, a Julianeum - új plébánosa, Bognár István, alig három hónapja vette át a plébánia vezetését, s ahogy elmondta, már e pár hét után is úgy érzi, hogy otthonra talált itt. Mindenesetre, lendülete és felkészültsége, e néhány hét alatt is sokat mond híveinek.
István atya, 1971. október 7-én született Budapesten. Röjtökmuzsajon cseperedett, s a Rábaköz szívében, Csornán nőtt fel, ott járt általános és középiskolába is. Édesapja ma is aktív gyermekorvos, édesanyja védőnő, őt is orvosnak szántak, s ő maga is sokáig készült erre a pályára. Ezért, az érettségi után mentősként, mentőápolóként dolgozott.
- Ez volt az első hivatás, amiben tisztáztam igazából a későbbi hivatásomat, hogy mégsem az orvosi, hanem a papi hivatás az én utam. - avat be István atya az ifjúkor kezdeteibe.
- A gyerekkor mennyire határozta meg ezt az utat?
- Tíz éve tanítom a leendő papságot, a kispapokat, akik közül sokan mondják, hogy ők már egész kicsi koruk óta papok akartak lenni, már óvodásként is misézősdit játszottak. Én nem ez a típusú gyerek voltam. Gyerek fejjel minden más jobban érdekelt, mint a templom. Voltak azonban, akik kiimádkozták, hogy pap legyek. Például van egy röjtökmuzsaji néni, akinél nagyon sokat nyaraltam. Később elmesélte, hogy mindig azért imádkozott, hogy pap legyek. Aztán volt két nagyon buzgó nagymamám, s ha náluk nyaraltam, mese nem volt, el kellett menni a templomba... Ők is próbálták az utamat a Jóisten felé egyengetni. Nem készültem papnak, mégis azt kell mondanom, hogy már gyermekkoromtól kezdve, a templomban megfogott „valami". Ez a valami, jobban mondva Valaki, benne van minden ember szívében, s én ezt különösen éreztem már egészen fiatalként is.
- Emlékszik arra a pillanatra, ami elindította a papi hivatás felé?
- Minden hivatás mögött van egy-két kitapintható személy, s a Jóisten mindig embereken keresztül hív meg bennünket, általában papi személyek is vannak mögötte. Ilyen volt Röjtökmuzsajon egy idős atya, Nagy Lajosnak hívták, vagy az ő utóda Barbély János, aztán Szalay Ferenc atya, aki itt a Szent Margit templomban volt káplán a '60-as években. Később, a '80-as években Csornán lett plébános, és én akkor voltam kamasz. A papokról alkotott képemet döntően megváltoztatta, mert én gyermekként úgy gondoltam, hogy a pap bácsik olyan maguknak valók, csak imádkoznak, miséznek... Ferenc atya idősödő kora ellenére ,,vagányul" fiatal volt, lelkületét tekintve olyan fiatalos, hogy könnyedén meg tudott bennünket, kamaszokat is szólítani. Indított egy un. ,,peresztrojkás" hittant. Ő nevezte el így, mert azok számára szervezte, akik úgy érezték, hogy rászorulnak egy ilyen külön hittanra. Engem ugyan megkereszteltek, időben voltam elsőáldozó, de a bérmálásom eltolódott, nyolcadikos koromban nem bérmálkoztam meg, ezért jelentkeztem ide, ahol a Ferenc atyának a fiatalos gondolkodásmódja és egyáltalán a lénye engem nagyon vonzott. Rá kellett jönnöm, hogy „ezek a papok" mégsem olyanok, ahogy eddig gondoltam. Ezen kívül akkor indult újra Csornán a premontrei szerzetesrend. oda is átjárogattam zsolozsmát mondani együtt a novíciusokkal. Érdekesek a Jóisten útjai, mert az a novícius, aki számomra itt a legkedvesebb volt, később Rómában évfolyamtársam lett az egyetemen. Életemben látjuk, hogy semmi sem véletlen. Sőt! Egy lánynak is szerepe volt abban, hogy a Jóisten titokzatos terve alapján pappá váljak, annak a lánynak, aki először elvitt hétköznap szentmisére.
- Ahhoz, hogy meg is fogalmazódjon Önben a döntés, kellett-e segítség?
- Végül kikristályosodott bennem a döntés. Elmentem a helyi plébánoshoz Szalay Ferenc atyához, aki tényleg egy meghatározó személy volt az életemben. Ő azt mondta nekem: ,,tudod mióta idekerültem három - négy év óta - én már ezt láttam s tudtam, és csak vártam, hogy mikor jelented be". Azon nyomban telefonált a győri papnevelő intézetbe, megkérdezte, mikor mehetek be megnézni a papnövendékeket. Ahhoz, hogy valaki pap legyen, szükséges egy plébánosi jellemzés, ajánlás és jön a felvételi. Az én időmben ez még egy picit egyszerűbb volt, ma már két - három napos a felvételi. Tréfásan szoktam mondani a kispapoknak, ha most felvételiznék, lehet, hogy fel sem vennének engem, olyan szigorú a mai felvételi. De félre a viccet, úgy látom, ma inkább egy pszichikai alkalmasság sokkal fontosabb, mint a tárgyi tudás, azért, hogy testben, lélekben, szellemben ép, egészséges ember jelentkezzen, mert másképp nem bírja azt a sok munkát, ami a papi hivatással együtt jár.
- A kívülállóknak egy kicsit rejtélyes, milyen a Hittudományi Főiskolán illetve a Papnevelő Intézetben az élet. Beavatná az olvasót a szemináriumi évek élményeibe?
- A Győri Hittudományi Főiskola is egy a többi felsőoktatási iskola között, de nem világi intézmény. Ugyanabban az épületben a győri Káptalandombon nem csak egy főiskola működik, hanem egy kollégium is, de ezt nem lehet a civil kollégiumoknak a mintájára elképzelni, mert valami egészen más. A szeminárium szó szerint azt jelenti, hogy az ott elhelyezett magnak lassan csírázni, növekednie kell, hogy az évek alatt, mire pappá szentelik, valóban ,,érett gyümölcs" legyen belőle. Hálás vagyok, a győri évekért, hogy olyan elöljáróim, tanáraim voltak, akik megértették velem, hogy ne csak hagyjam magam tanítani, nevelni, hanem fontos az állandó önnevelés és önkontroll is a lelki életben. Mindenki, aki oda jár, normális, hús-vér fiatalember. Nem különbözünk a többi fiataltól, azt is megkockáztatom, hogy nem vagyunk sem jobbak, sem szentebbek. A felnőtté válás, egy életre szóló feladat mindannyiunk számára, akár pap, szerzetes, vagy akár civil ember, családapa, családanya legyen később abból a fiatalból, - a közös bennünk, a szentté válás folyamata.
- Hogyan alakult a sorsa ezek után?
- Két év győri tanulmány után 1993-ban kikerültem Rómába, ahol a Pápai Német-Magyar Kollégium növendékeként jezsuita atyák vezetésével egészen más, sokkal szabadabb szisztéma szerint éltem, de itt már a szabadsággal együtt átéreztem a felelősséget is. Nem én vagyok az egyetlen pap Sopronban, aki Rómában tanult. Ezek a római évek olyan meghatározóak voltak, s olyan erős élményeket adtak, hogy azok egy életre szólnak. Az első római időszak 1993-tól 1998-ig tartott. Ekkor szereztem a teológiai alapdiplomát, utána kezdődött a szakosodás. Kellett egy speciális teológiai területet választanom, aminek később itthon, a főiskolai tanára lettem. Ez a terület a dogmatika, de ezen kívül még tanítom a másik kedvencemet, a fundamentális teológiát és az ökumenizmust is. 1998-ban, Győrben a nádorvárosi Szent Kamillus templomban lettem segédlelkész, és ezzel egy időben a Széchenyi Főiskolán lelkész is. 1999-től 2000-ig újra Róma következett. A Nagy Jubileum éve meghatározó, csodálatos kegyelmi év volt számomra, - tele élményekkel és sok munkával a Vatikánban. Láthattam, hogyan működik a világegyház feje, s láthattam a pápa körül a sok szorgos embert. Ezen kívül dolgoztam a nemzetközi doktori fokozatot adó diplomámon, amely az egyházról, mint közösségről szólt volna eredetileg, aztán később átirányítottak egy másik kutatási területre, ami a pápaság és az ökumenizmus témáját tárgyalja. Ebbe a témába ástam bele magam, anyagot gyűjtöttem, s ez a folyamat ma is tart, amin tovább kell még dolgoznom. 2000-ben, a győri Hittudományi Főiskola teológia tanára és elöljárója lettem, a következő évben a Apáczai Csere János Főiskola Tanítóképző Karán is tanítottam. 2006 nyarán kaptam a püspök atyától azt a feladatot, hogy Győr-Ménfőcsanak városrészben legyek a Nagyboldogasszony templom plébánosa. Három nagyon kedves év következett az első önálló állomásomon, ahol mint lelkipásztor vezethettem a rám bízottakat.
- Aztán jött a soproni diszpozíció! 2009. nyarán, Sopronba helyezte Önt Dr. Pápai Lajos megyéspöspök atya. Milyen érzésekkel, gondolatokkal és milyen tervekkel érkezett hozzánk?
- Most pont a papok éve van. „Krisztus hűsége, a papok hűsége", ez a mottója ennek az évnek. Bárki is van egy plébánia élén, benne magát Krisztust kell látnunk, akit ő szolgál, és Krisztus nevében végzi a reá bízott feladatokat. Természetes, hogy egy plébános- váltás nem könnyű a hívek számára sem. Tudom azt is, hogy az elődeimet szerették és ragaszkodtak hozzá, - én ezért egyáltalán nem neheztelek. Szeretném az ő általuk megkezdett jó munkát tovább folytatni és nyilván a magam egyéniségét beleadni. A Szent Margit Óvodánkban nagy örömmel látogatom a kis gyermekeket, -szeretnék programjaikon minél gyakrabban részt venni. Hitoktatásokra várom az iskolásokat és a fiatalokat, - már egy-két csoport el is kezdte a munkát, itt a plébánián,- de a felnőtteknek is csoportokat szervezünk. Októberben, a Rózsafüzér Királynőjének hónapjában, ezért az iskolások számára rózsafüzér készítő pályázatot hirdettem, ami igencsak sikeres volt. A lelkes, fiatal hittan tanárok közreműködésével, megszerveztük az első gitáros misét is, a fiatalok számára, de tervezem a legkisebbek és szüleik részére is, az un. „mocorgó misét". Tovább működnek a templom hagyományos csoportjai, mint a Házas csoport, a Rózsafüzér Társulat, vagy a Bibliakör. Minden hónapnak szeretnék témát adni, amely aztán realizálódik vagy egy kiránduláson, vagy egy előadásban. Templomépítési tervekkel vártak itt sokan. A teendők közül én először a lelkekkel szeretnék kezdeni. A templom szó egyházat is jelent, tehát nem csak a kövekből, hanem az élő kövekből, a hívekből épüljön először a templom is. Először az embereket szeretném megismerni, a lelkekből szeretnék templomot építeni, és ha látom az egységes akaratot, hogy az emberek egyöntetűen igénylik és akarják, hogy egy új kőtemplomot építsünk, akkor én ennek az egésznek örömmel állok az élére.
Horváth Betti